Alina ujjai remegtek.
Óvatosan levette a kis üzenetet.
A kézírás fájdalmasan ismerős volt.
Artyom írása.
„Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy személyesen már nem tudtam betartani az ígéretemet.
De akkor is azt akarom, hogy elmenj a ballagási bálra.
Mert az életnek nem szabad velem együtt megállnia.”
A könnyek maguktól gördültek végig az arcán.
Denis csendesen leült mellé.
— Ezt a ruhát már három hónappal a baleset előtt megvette.
Alina felnézett rá.
— Mi?..
— Majdnem fél évig gyűjtögetett rá. Munka után esténként különmunkát vállalt. Senkinek sem beszélt róla.
Denis elővett még egy kis borítékot.
Belül egy fénykép lapult.
A képen Artyom a kezében tartotta ugyanazt a ruhatokot, és szélesen mosolygott.
A hátoldalán ez állt:
„Ha egyetlen fiú sem hívja el a húgomat a ballagási bálra, az sem baj. A legfontosabb, hogy újra megtanuljon mosolyogni.”
A ballagás napján Alina végül mégis felvette a ruhát.
Amikor belépett az iskola dísztermébe, sokan elhallgattak.
De az igazi csend később következett.
Az ünnepség alatt Denis felment a színpadra.
A kezében Artyom fényképét tartotta.
— Sokan azt hitték, ez csak egy szép ruha.
De senki sem tudta, hogy a legjobb barátom előre megvette, mert nagyon szerette a húgát, és boldognak akarta látni.
A teremben nem maradt egyetlen közömbös ember sem.
Még azok az eladók is később látták a beszédről készült felvételt, akik korábban megalázták Alinát.
De számára ennek már nem volt jelentősége.
Felnézett az égre, és alig észrevehetően elmosolyodott.
Hosszú hónapok után először.
Néha a legdrágább ajándékok nem azok, amelyek sok pénzbe kerülnek.
Hanem azok, amelyek emlékeztetnek minket arra, hogy egy ember szeretete nem ér véget azon a napon, amikor ő már nincs többé. Tovább él azokban az ígéretekben, amelyeket még időben meghagyott azoknak, akiket a legjobban szeretett.
