Bodrogi Gyula áprilisban töltötte be a 92. életévét, de esze ágában sincs hátat fordítani annak a világnak, amely egész életében a legtöbb örömet adta neki. A Nemzet Színésze egy korábbi lépcsőbaleset miatt ma már bottal közlekedik, ő azonban nem akar tragédiát csinálni ebből. Sokkal fontosabb számára, hogy saját lábán tud menni, szöveget tanulni és továbbra is színpadra állhat. Közben arról is őszintén beszélt, milyen nehézségekkel kellett már gyerekkorától kezdve megküzdenie.
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész hosszú pályafutása mögött olyan életút áll, amelyben a sikerek mellett nagyon korán megjelentek a komoly megpróbáltatások is.
Bodrogi úgy emlékszik vissza, hogy gyerekként kifejezetten beteges volt.
„Beteges kisgyerek voltam, rögtön az elején súlyos, akkoriban halálos tüdőgyulladásban szenvedtem, de sikerült meggyógyulnom.”
A nehézségek ezzel nem értek véget.
Azt mondja, túlsúlyos gyerek volt, és a lábával is problémái voltak.
„Aztán kövér gyerek voltam, a talpam is, annyira, hogy menni sem tudtam.”
Még a neve miatt is gyakran került kellemetlen helyzetbe.
Eredetileg ugyanis Buzik Gyulának hívták.
„És az eredeti nevem…! Buzik Gyula.”
Gyerekként hamar megtapasztalta, milyen érzés, amikor mások nevetnek rajta.
„Amikor gyerekkoromban a közértben megkérdezték tőlem, hogy hívnak, kisfiam, és megmondtam, mindenki mosolygott rajtam.”
Mindezek mellett a második világháború emlékei is mélyen beleégtek.
Budapest bombázását gyerekként élte át, és azt mondja, bizonyos hangok a mai napig visszahozzák benne azt az időszakot.
„Amikor bombázták Budapestet… a hangja szörnyű volt.”
A repülőgépek zaja még több mint nyolc évtizeddel később is ösztönös reakciót vált ki belőle.
„A mai napig, ha elmegy a fejem felett egy repülő, befogom a fülem, vagy a párnámat a fejemre nyomom.”
Nemcsak magát a háborútól való félelmet őrizte meg.
Édesanyja rémülete is mély nyomot hagyott benne.
„A másik, láttam anyámat félni, és ez belém égett.”
Bodrogi azt is elmondta, hogy édesanyja zsidó származású volt.
„Zsidó származású volt. Túlélte.”
Mindezek után talán még különlegesebb, hogy a színész ma is rendkívüli életkedvvel beszél a mindennapjairól.
Az elmúlt időszak azonban ismét komoly fizikai kihívást hozott.
Egy lépcsőn elesett, azóta pedig bottal jár.
Bodrogi még ezt sem akarja nagyobb tragédiának látni annál, ami.
„Bottal járok, mert leestem a lépcsőn, de nem csinálok belőle problémát.”
Számára egyetlen dolog az igazán lényeges.
„Tudok menni, ez a legfontosabb.”
A 92 éves színész tehát nem azon kesereg, hogy már segítségre van szüksége a járáshoz.
Azt nézi, mit tud még megtenni.
És ebből szerinte továbbra is nagyon sok minden maradt.
A szellemi frissességére különösen büszke.
Azt mondja, a memóriájával nincs gond.
A színházi szövegeket ma is képes megtanulni, sőt régi szerepeinek szövegeire is emlékszik.
Éppen ezért a színpad továbbra is része az életének.
Nem akar csak azért visszavonulni, mert elmúlt kilencven.
Egyetlen határt húzott meg.
Addig játszik, amíg az egészsége ezt lehetővé teszi.
Bodrogi számára a munka nem pusztán foglalkozás.
A színpad egész életében olyan hely volt, ahol otthon érezte magát.
A pályájáról beszélve három régi célját is felidézte.
„Három irányelvem volt annak idején, amikor ez a pálya kiválasztott engem.”
Ezután elmondta, mi volt számára mindig fontos.
„Ismerjenek, szeressenek és elismerjenek.”
Ha ma újraindíthatná az egész életét, azt mondja, semmit sem csinálna másképpen.
„Úgy szeretem az életet, ahogy nekem kijutott.”
Ebben a mondatban benne van szinte minden, amin keresztülment.
A gyerekkori betegségek.
A háború.
A félelem.
A hosszú színészi pálya.
A sikerek.
Az öregedés.
És a mostani baleset is.
Bodrogi azonban mindezt egyetlen élet részeként kezeli, amelyet nem akar utólag átírni.
Még 92 évesen sem a veszteségeket számolja.
Azt nézi, mi maradt.
Tud menni.
Tud gondolkodni.
Tud szöveget tanulni.
És ha az egészsége engedi, tud játszani.
A színész szerint a végső számvetésnél sem az lesz a legfontosabb, hány szerepet játszott vagy hány díjat kapott.
Sokkal személyesebb dolog számít neki.
„Ami a végső számvetésnél fontos lesz számomra, hogy tiszta lelkiismerettel távozzak.”
Bodrogi Gyula tehát a lépcsőbaleset után sem akarja feladni azt az életformát, amely több mint kilenc évtizeden keresztül végigkísérte.
Bottal ugyan, de megy tovább.
És amíg képes rá, a színpadot sem engedi el.
