Patrik úgy nézte a karkötőt, mintha félne akár csak pislogni is.
— Ez az övé… — suttogta alig hallhatóan.
Jól emlékeztem arra a kis ezüst napraforgóra.
Néhány nappal Lili eltűnése előtt ajándékoztuk neki.
A rendőrök akkor azt mondták, ha a karkötő valahol a közelben lett volna, a keresőcsapatok biztosan megtalálták volna.
De nem találták meg.
Hat hosszú éven át úgy tűnt, mintha a lányunkkal együtt nyomtalanul eltűnt volna.
Óvatosan megfordítottam a fényképet.
Rajta Patrik és Lili ültek a régi fahintán a szüleim udvarán.
A kép egy héttel a tragédia előtt készült.
A hátoldalára remegő kézírással ez volt írva:
„Nem felejtettem el őt.”
Aláírás nélkül.
Dátum nélkül.
Azonnal hívtuk a rendőrséget.
A nyomozó sokáig vizsgálta a dobozt.
— A szalag új — mondta. — Ezt nemrég hagyták itt.
A szakértők csak néhány rossz állapotban lévő ujjlenyomatot találtak a dobozon.
De a legfurcsább valami egészen más volt.
Az egyik levágott napraforgó alatt egy kis fém zsetont találtak, rajta a régi vasútállomás egyik helyi csomagmegőrzőjének számával.
Másnap kinyitottuk a rekeszt.
Belül egy bádogdoboz feküdt.
A dobozban Lili több tucat gyerekrajza volt, egy megsárgult plüssnyúl és egy levél.
A levelet a rendőrségnek címezték.
Egy idős férfi írta.
Bevallotta benne, hogy sok évvel korábban szemtanúja volt annak a napnak a tónál.
Félelmében akkor hallgatott.
A levélben leírta, hogy látott egy idegent, aki nem sokkal Lili eltűnése előtt a gyerekekkel beszélgetett.
Emlékezett egy régi zöld furgonra és a rendszám egy részére, de soha senkinek nem mondta el.
Most, amikor súlyosan megbetegedett, végül rászánta magát, hogy hátrahagyjon mindent, amire emlékezett.
A nyomozást újra megnyitották.
A régi iratokat elővették az archívumból.
A rendszám alapján sikerült azonosítani a jármű tulajdonosát.
Kiderült, hogy ez az ember évekkel korábban már szerepelt egy másik ügyben a szomszédos régióban, de akkor senki sem vette észre az összefüggést.
Néhány hónappal később a rendőrség hivatalosan közölte a családunkkal, hogy sikerült feltárni Lili eltűnésének körülményeit, és választ találni azokra a kérdésekre, amelyek hosszú éveken át gyötörtek minket.
Patrik a találkozó után sokáig hallgatott.
Aztán újra kiment a kertbe.
Új magokat ültetett.
Leültem mellé.
— Megint napraforgókat akarsz nevelni?
Bólintott.
— Most már nem azért, mert félek elfelejteni.
Könnyeken át elmosolyodtam.
— Hanem miért?
Óvatosan a földbe tette a magokat.
— Mert az emlékezésnek reményt kell adnia, nem csak fájdalmat.
Azon a nyáron a kertünk újra sárgába borult.
De most már minden kinyílt napraforgó nemcsak a veszteségre emlékeztetett minket.
Hanem arra is, hogy az igazság évekkel később is megérkezhet.
A legfontosabb csak az, hogy ne hagyjuk abba a várását.
